Zsani és Zsolti Ausztráliában... Discontinued: Az utazás

Kiérve Ferihegyre, akarom mondani a Liszt Ferenc repülőtérre gyorsan megtaláltuk,hogy honnan kell menni, várakoztunk egy darabig, búcsúzkodás ki ki a sajátjaitól, majd a csomagokat már együtt adtuk fel. Utána még egy villámbúcsú szintén a saját rokonságtól, vagy barátoktól, és megindultunk becheckolni. Elsőre még poénos, d az út folyamán min négyszer kellett vetkőzni, öltözni, ami egy huszonsok órás utazás után nem épp kellemes. Ilyenkor le kell venni mindent, ami fém, vagy nem épp a ruhához tartozik, még az övet is, és be kell pakolni kis műanyag ládikákba. Notebookot külön a táskától. Aztán át kell menni egy átvilágító kapun, és ha ott valakinél becsipog, akkor jöhet a hosszabb procedúra, jön az emberünk a kezében a kis fémdetektorral, és elkezd pásztázni, van akinek cipőtől kezdve ki tudja még mit kellett levenni, mi szerencsére mindig megúsztuk, pedig volt ahol elfelejtettem kirakni a pénztárcám, telefonom… Érdekes, Szingapúrban csipogott be először a pénztárca-telefon kombó.

Na szóval átmentünk a vámmentes területen, némi folyadék vásárlás(legolcsóbban 300/fél liter), és egészségügyi kitérő, kb egy órás várakozás után besorakoztunk a gépre szállók közé, és irány a helyünk. Furcsa volt, mert bár még itthon voltunk, a gépen mégis angolul köszöntöttek, mondták,hogy merre menjünk. Leültünk, felszálltunk, és hozzá kell tenni, British Airways ide vagy oda, a székekbe épített rádióban semmi sem szólt. Mellettünk, mint az elcsípett beszélgetésből kiderült szintén magyarok ültek, és mit ad isten Ausztráliába mentek. Üzletember forma figurák, valami kongresszusra igyekeztek, próbáltunk beszédbe elegyedni velük, de az út során biccentős köszönésen túl nem igazán jutottunk. A gépen adtak valami számomra nem túl ízletes kaját is, tipikus angol mustáros salátás sonkás szendvicset. Belecsipegettem… Ki tudja mikor eszünk megint. Ezután italt szolgáltak fel, és secc perc alatt megérkeztünk Londonba.

Hatalmas repülőtér, a csomagokat konténerekben szállítják le a gépről, és viszik át a másikra. Azt hittem, dobálni fogják,de nem, ott akkor nem. Ez azért lényeges,mert Zsani bőröndje az út során kilehellte a lelkét, bár lehet még Ferihegyen túl erősen fóliázták be, és az lett a veszte…sose fogunk rájönni. Szóval Busszal vittek az egyik terminálig, ahol szorosan rátapadtunk a két említett üzletemberre, akik szinte gyalogfutásban közlekedtek, de legalább távolodó alakjuk mutatta merrefelé kell mennünk. Itt már az árak is más, Európaibb kategóriában voltak, egy üdítő 3 euró, de hát szomjas az ember fia-lánya, ne ezen spóroljunk. (Valami ízesített víz volt, és nem finom) Első meglepetés, Feriheggyel szemben az újabb becheckolás után már nem lehet elmenni mosdóba. Itthon még a kapukon túl is el lehet szaladni, ott, ill a többi helyen is, szigorúan csak a váróba lépés előtt. Ücsörögtünk egy ideig, amikor elkezdték hívni az embereket a gépe. Első osztály, business, frequent flyer, stb stb stb, míg a végén mi, mezei emberek is sorra kerültünk. El sem hittem,hogy a gép fele magasabb kategóriába tartozik. A gép egy igazi interkontinentális járat volt, soronként 10 székkel. Mindenkinek saját párnát, fejhallgatót, szemmaszkot, pokrócot adtak(nagyon kellett, iszonyú hideg volt a gépen, az emberek többsége kabátban utazott végig). Minden üléshez saját monitor is tartozott, aminek érintőképernyős rendszere volt, ahol ki lehetett választani, hogy mit akar a kedves utazó. Lehetett filmeket nézni, a legújabb mozifilmektől a régi klasszikusokig, rádiót hallgatni, különböző együttesek albumai is elérhetőek voltak, ill játszani lehetett, vagy az utazási infókat böngészni. A gép farokra szerelt külső kamerája is elérhető volt, amin elég jó képet lehetett kapni arról mi is történik odakint… igen, ablakmelletti helyet kértem, és kaptam is, csak pont a nagy gépre nem volt érvényes, az első, ill utolsó kicsire igen. Sebaj. Még a különböző nagyvárosok utifilmjeit is lehetett nézni. A gép relatíve csendes volt, csak a levegőbefújók hangja volt zajos, amit nem is értettem. Az emberek magukraállítják a hideg levegőt, aztán vacogva remegnek végig a pokróc alatt, és miután végre elalszik, és nagy suttyomban kikapcsolom, miután felébredt visszakapcsolja, és vacog tovább… Vele együtt persze én is, mert rám is jön belőle… Az út nagyon hosszú tizenegynéhány óra, de közben a személyzet mindent megtesz,hogy az emberek ellegyenek. Mindenfélét felszolgálnak. Volt vacsora, reggeli, közben hoztak gyümölcsöt, forró csokit pillecukorral, de kaptunk még egy kis útravalót is,amiben víz volt, és némi nasi, amit vittünk magunkkal a szingapúri átszállás idejére. Fantasztikus egy ilyen gép, egy negatívumot lehet elmondani, hogy mellettünk ült (Londontól Melbourneig sajnos a szingapúri kitérő után is) a középső sorban egy kétgyerekes család… Apa, kis üvöltő gyerek, nagyobb üvöltő gyerek, és az anya, akinek főleg a hátsóját kellett nézni, mert non-stop a csomagok között turkált, hol pelenkáért, hol valami másért… Nem értem miért kell kisgyereket ekkora útra vinni? Az ok,hogy gyerek, de könyörgöm, egész úton a kis izé rúgdosta az előtte ülő székét, de teljes erőből, sírt, kiabált, üvöltött, de amint elaludt, akkor kezdte a másik. A kicsi ráadásul tevékenykedett is a pelenkájába, amivel a környéket átváltoztatta szagilag egy szennyvíztisztítót idéző valamire… Az anya persze nem érezte, vagy már belefáradt, így csak terjengett, és terjengett, zárt térben pedig ott is ragadt… Persze nem lehet szólni nekik, mert gyerekkel vannak… Hosszú út után megérkeztünk Szingapúrba, ahol ki kellett szállni a gépből. Hiába ezzel mentünk tovább, két óra kényszerszünet, feltankolják, lecserélik a személyzetet, és kitakarítják. Leszállás közben láttuk,milyen mennyiségű szemetet hagynak ott az utasok… Védjük a környezetet :) Szingapúri reptér szintén hatalmas, de azért látszik, hogy távolodunk a megszokott dolgoktól. Sokan elmentek a mosdóba fogat mosni, borotválkozni, meg ki tudja mit csinálni. Első tapasztalat,hogy szappant kicsalni az automata adagolókból nem lehet. Sebaj, hoztunk magunkkal nedves törlőkendőt. Az embereket itt a kapuk előtt várakoztatták a gép indulása előtti ~fél óráig, amikor végre beengedték a váróba, persze újabb vetkőzés, csomag kipakolás, visszapakolás, stb, majd a már megszokott módszerrel becsalogatták a gépre a fontos(sokat fizető) utasokat, és a végén jöhetett a maradék. A gép ugyanaz, csak az ablak mellett új lány ült, és sajnos, legnagyobb bánatunkra a gyerekes család maradt a másik oldalon. Itt a kisgyereknek már erőteljes istállószaga volt… Az út uaz, mint Londontól idáig,csak ez már rövidebb volt, kb 8-9 óra lehetett, az időzónák miatt pontos számot nem mondanék, mert lehet,hogy csak hét volt. Kaptunk megint valami furi kaját(vagy kókuszos valamit kér az ember, vagy babost vagy baboskókuszost), forrócsokit, majd érkezés előtt reggelit. Jó utashoz méltóan mindent felfaltunk, narancslé, puding, mind1,csak laktasson. Ki kellett még tölteni egy papírt, amit a bevándorlásiaknak kell majd leadni a reptéren. Melbourneben esett, és kiszálláskor éreztük,hogy lehet alulöltöztünk, mert amíg bejutottunk a terminálba a gépről érződött,hogy itt bizony tél van, és nem olyan,mint amilyennek otthon hittük.

Itt már sajnos nem voltak ott a nem kommunikatív üzletembereink, így kérdezősködve mentünk a domestic útvonalon, mert mi még tovább megyünk innen. Mivel az országon kívülről érkezett a gép, itt kellett szétválasztani az embereket, ki merre megy tovább. Aki repül valamelyik távolabbi országba, az megy az international útvonalon, aki pedig az országon belül, az a domestic utat kell, hogy kövesse. Eddig általában elhajtottak minket a reptéri dolgozók, de itt segítettek,hogy merre kell menni, melyik sorba kell állni. Miután megkaptuk a bőröndöket megcéloztuk a karantént. Majdnem teljesen átvizsgáltak minket, mert bepipáltuk, hogy van nálunk elemózsia. Mázlira amikor mondtuk a néninek,hogy csak két zacsi keksz, meg egy csoki, azt mondta,hogy mehetünk, így elkerültük a teljes átivizsgálást, testüregmotozást, meg mittom én még miket szoktak az emberrel csinálni. Aztán jött a neheze, a bőröndök feladását automata végzi. Na persze azt se tudtuk hova menjünk, mit nyomjunk, de egy szimpatikus Qantasos emberke odacsapódott hozzánk, hogy a beszállókártya vonalkódjával megy minden, és segített feladni mindkét bőröndöt. Aztán jött az újabb vetkőzés, kipakolás, átvilágítás, visszacuccolás, és rohanás a reptér másik végén található 21es kapuig, ahonnan a gépünk indult. Itt már látszott,hogy ez egy kisebb gép lehet, mert pici váró, nem sok szék. Hát nem, ez is három oszlopos üléssoros volt, és persze tele… Beszálláskor köszöntöttek mindenkit név szerint, Zsanit még kimondták, nálam nem tudták hovatenni a Zsoltot, de maradtam Redzsna… Úgy néz ki, ez lesz az új nevem itt. Zolt Redzsna. Itt is szolgáltak fel reggelit, almát, joghurtot, gyümilevet, teát, kávét, ki mit kért, végig zene szólt, illetve az agymenők pár részét vetítették. Ez volt a legjobb része az útnak, mert egy az ablak mellett ültünk, kettő szinte végig lehetett látni a nagy kopár kontinensből valamit. A pilóta valami oknál fogva egyszer a szárazföld fölött, egyszer Sydney előtt tett egy tiszteletkört, gondolom várni kellett valamire, de végre feltűnt Sydney. Az óceán felöl közelítettük meg, előtte mindenféle kis öblök voltak, aztán ameddig a szem ellátott házak, és pár felhőkarcoló.

A reptéren kis keresgélés után megtaláltuk, hogy még itt is domestic utasok vagyunk,gyors fényképezkedés az első Qantas gép előtt, és irány a csomagokért. A váróból ki ki kukucskáltunk, néztük az embereket, ahogy szétszélednek, vártuk Csabát, de az biztos, az újéletünk elkezdődött!!! Itt vagyunk, innen már nem tudnak visszaküldeni :)