Zsani és Zsolti Ausztráliában... Discontinued: Megérkeztünk, az első benyomások

A reptérre Edit jött elénk, mert Csaba lebetegedett, de azért telefonon tartottuk a kapcsolatot vele is. Elrángattuk a bőröndöket a kocsiig, ahol kapásból ültünk volna az anyósülésre, de ott a kormány volt… Furcsa egy ország, ezt nehéz lesz megszokni, mint azt is, hogy a járdáról lelépve először jobbra kell nézni,kül elcsap valaki. A reptérről a ház felé Edit mesélt mindenfélét, pl az első látnivaló Botany Bay volt. Az óriásdaruk már messziről látszottak. Állítólag egy óriási kikötő van itt, ahol a teherhajókat rakodják ki. Anno, valamikor 1770ben itt kötött ki Cook kapitány az Endeavour-rel.

Minden új volt, bár mégsem tűnt idegennek. Persze volt sok furcsa dolog, kezdve azzal, hogy a sok hülye szembe jön a baloldalon, vagy a közlekedési lámpák külön mutatják, hogy mikor lehet kanyarodni, és mikor nem. Majd megálltunk tankolni egy Shell kúton. Hmm, itt olcsóbb a benzin(átszámolva,320 körül lehet), jobban keresnek az emberek, még jobban kezd tetszeni. Igazából, alig várom, hogy itt is vezethessek, mert bár rettegek, hogy simán bekanyarodok a szembe sávba, vagy hogy hogy lehet betolatni egy parkolóhelyre, amikor a másik oldalon van a kormány, de legalább nem uncsi :) Ezután Edit megkérdezte, hogy megnézzük e a beachet, mert Maroubra az óceánparton fekszik. Naná!!! Így a házikó előtt megálltunk a Maroubra beachen. Otthoni körülményekhez szokott emberek vagyunk, elsőre furcsa volt, hogy Edit megindul a part felé, miközben a kocsiból jó hogy ki nem esnek a bőröndjeink, benne mindennel, ami a megélhetésünkhöz kell, az összes kpvel, notebookkal, mindennel… Értetlenkedtem is, hogy hát ott vannak a cuccaink, nem kéne inkább lerakni a házban, és majd visszajövünk, vagy bármi, de Edit könnyeden rávágta, minek, kint van a tábla,hogy itt figyelik az embereket… Kamera sehol, rá is kérdeztem, hogy jó jó, de mégis ki figyeli a biztonságot, erre jött a váratlan válasz, hasonló könnyedséggel, hogy hát a rendőrök járnak erre félóránként, óránként. Na köszi, most megnyugodtam, de ha már errefelé ez a szokás, azért biztos ami biztos a pénzesborítékot magamévátettem. A part előtt egy kávézó fogadott, ahol Edit le is táborozott, mert ő bizony él hal a kávéért. Mi Zsanival megcéloztuk a partot, majd vissza Edithez, vissza a partra, és így tovább. Hihetetlen nyugalom sugárzódik az embereken, ahhoz képest,hogy tél van, rövidújasban voltunk, és néztük ahogy az emberek körülöttünk kávézgatnak, vagy épp reggeliznek, volt aki a parton sétált, futott, szörfösök próbálták meglovagolni a hullámokat. Otthon hasonlót nem látni, minden tiszta, rendezett, és nagyon szép :) Leültünk egy kicsit, kaptunk egy kis ízelítőt az itteni viselkedési kultúrából, ami annyit tesz, hogy abba öltözik az ember, amibe akar, ha akar mezítláb poroszkálhat a parton egész nap, akkor se nézi ki senki, itt az a természetes, hogy mindenki felszabadult, és élvezi az életet. Aztán fényképeztünk, fényképezkedtünk egy cseppet, és végre meglett az első közös képünk az új hazában.

Következő állomás a házhoz vezetett. Semmit sem tudtunk róla,csak,hogy nem leszünk a többi ember szájában, hanem lesz egy kis saját világunk. A ház kívülről nagyon jól néz ki. Óriási agávék vannak az előkertben,a téglák érdekesen foltosak, de még fel is dobja a kinézetet. Általában az a szokás, hogy egy házat, lakást többen bérelnek ki, itt se volt másképp. Amikor megérkeztünk rajtunk kívül volt itt még kb 10-11 brazil. Mielőtt valaki belekötne, tényleg brazilok, Brazíliából, nem pedig az otthon használt jelzővel illetett magyarok. Van itt Fernando, Caio, meg még sokan mások… A nevüket a mai napig nem tudom :( De térjünk vissza, a földszinten két lakrész van kialakítva, 2 fürdőszobával, mosókonyhával, konyhával, 2-3 nappalival(egybenyílnak,szal akár lehet egy óriási is:) ), és kijárattal a hátsó udvarra, ahol a ruhákat lehet szárítani, vagy akár csak napozni. Az emeleten szintén van egy fürdőszoba, több lakrész, és ami nekünk a legnagyobb örömet okozta, a mi lakrészünk, megfelel kb egy otthoni garzonnak. A szoba hatalmas, és van saját fürdőszobánk(külön káddal, és egy külön zuhanyzóval), és saját szintén nagy erkélyünk(ahol most is ücsörgök, miközben ezeket a sorokat írom). Nagyon jól néz ki. Sokan mondták,hogy lényegében ezek diákszállások,ami a többi részre talán igaz, de ez a kis elszeparált világ mégis más, mint a többi. Nem kell osztoznunk semmin, senkivel, egyedül a konyha közös, ill a mosógép. A kilátás is szép, sok minden virágzik, mintha nem is tél lenne, ellátni egészen a dombtetőig, aminek a másik oldalán már szinte az óceán van. Igen, gyalogosan k 20 perces távolság. Gyorsan lepakoltunk,és már indultunk is tovább Edittel, aki egy séta keretében megmutatta a környéket. Mi merre van, mit hol találunk ahhoz,hogy ne haljunk éhen már az első nap. Pár sarokra van egy pláza több bolttal, vele szemben egy másik nagyáruház, mindenféle éttermek, pizzériák, kínai boltok. Buszok hada közlekedik a belváros felé, és megvettük az első buszbérletünk is. Érdekes volt kifizetni egy hétre való bérletre(mymulti1) fejenként 43 dollárt…nem elírás, tényleg ennyi. A 10 alkalmas buszbérlet 36 dollár, akkor már inkább a mi bérletünk,ami egy hétig jó, és bárhány átszállásra, buszra, vonatra, villamosra, ferryre felhasználható. Sőt, ha délután négy után használjuk először, akkor kapunk plusz egy napot. Az árak elsőre nem voltak barátságosak, de többször, és mindenki felhívta a figyelmünk,hogy ne számoljunk át semmit, ne otthoni fejjel gondolkozzunk, mert abba beleőrülünk. Egy forró csoki 3-4 dollár, a kaják átlag 10 dollártól vannak a gyorséttermekben… El is határoztuk,hogy szendvicsen fogunk élni, na nem mintha sokkal olcsóbb lenne,de legalább több jön ki uannyi pénzből. Egy bagette 1 dollár 70 cent, 7 zsemle 3 dollár, és így tovább… Bezzeg a víz, a kóla, a tej totál egy árban van, átlag literenként, másfél literenként 1 dollár.

Szóval visszamentünk a házikóba, elbúcsúztunk Edittől, aki megnyugtatott, hogy azért Csaba is túléli, és holnap már ő is beugrik, kipakoltunk pár dolgot, és ripsz ropsz eljött a késő délután, amikor először mentünk be a Citybe. M10es busszal a Maroubra Junctiontől indultunk, az út kb 25 perc. Próbáltuk megtudni a buszsofőrtől ,hogy mi annak a megállónak a neve, ahol felszálltunk,de nem sikerült kicsalni belőle, így csak reménykedhettünk,hogy amikor jövünk vissza nem tévesztjük el a leszállás helyét.

Pár szó a buszokról. Vannak a piros buszok, kék buszok, lila buszok, van ahol lehet jegyet venni,van ahol csak az előre megváltottal lehet menni, ill a lila ingyenes, de az csak a belvárosban közlekedik, és eddig csak kiírásban láttam, élőben még nem. Mindegyik busz légkondicionált, és ha fel szeretnénk szállni, akkor inteni kell a sofőrnek, kül simán otthagy a megállóban. Ha felszálltunk,akkor köszönni kell, neki, és megköszönni,hogy felvett… Leszálláskor szintén egy jó nagy köszönömöt el kell ereszteni. Felszállni csak az első ajtón lehet, és rögtön két automatába ütközünk (bal és beljebb a jobb oldalon) ahol kezeltetni kell a jegyeket, bérleteket. Hihetetlen, de senki sem tolakodik, nem rohan, szépen megvárják,amíg az előtte lévők kezelik a jegyet. Senki sem bliccel, aztán mennek leülni. Igen, ülni kell, egy buszon kb 15 állóhely van összesen. Ami még szokatlan,hogy ha valaki babakocsit hoz, vagy bármilyen gurulós izét, akkor a sofőr lesüllyeszti neki az első ajtót,hogy kényelmesebben fel tudja, vagy le tudja venni a buszról.

Zsani iskolája másnap reggel háromnegyed kilenckor kezdődött, így megpróbáltuk megtalálni a helyet… AGPS nem jó ha nincs mobilnet, lassan talál műholdat, így kínkeservesen, de odataláltunk. Mostani fejjel már azt mondanám, hogy leszállás után balra, majd három sarkot előre, jobbra, és egy kicsit kell menni,és ott is vagyunk, na akkor azért bolyongtunk rendesen. A nyelviskola a Pitt streeten van, ennek később még lesz jelentősége :) Egy kicsit még bóklásztunk a környéken, hiszen másnap még mennünk kellett a CSE irodájába, és ha már ott vagyunk, menjünk egy kicsit tovább, mert bár nem tudtuk,hogy pontosan hol is vagyunk, egy nagyon szép öbölbe érkeztünk. Darling Harbour… Persze láttuk a Sydney Tower Eye-t, vagy amit mindenképp ki szeretnénk próbálni, a monorailt. Aztán kis séta, ill nagy séta után megtaláltuk, hogy honnan jön visszafelé a buszunk, és valamikor este 7-8 körül hazaértünk. Ami furcsa, huszonsokórás út után, egész napos mászkálás után még mindig nem voltunk álmosak. Élveztük a szoba adta kényelmet, vacsiztunk, rádöbbentünk,hogy Zsani bőröndjén túl a notebookja sem élte túl az utazást, és jött az első szundi…